A félhivatalos verzió szerint azért került ebbe a kisvárosba annak idején ez a nagy pszichiátria, mert kívánatos volt akkoriban a nagyobb városoktól minél messzebb költöztetni a pszichiátriai pácienseket. A hivatalos történet pedig az, hogy Szigetvár szeretett volna egy újabb, nagyobb kórházat a már igen rossz állapotban lévő régi helyett. Az illetékesek ezt feltételhez kötötték: ha Szigetvár vállalja a pszichiátriai profilt, lesz új általános kórház.
1996-ban brutális kórház-leépítések kezdődtek, ennek áldozatul esett az országos hírű szigetvári ellátórendszerből a gyermek-pszichiátria és a pszichoterápiás osztály is. Néhány éve mégis megpróbálják menteni a menthetőt.
A sok évvel ezelőtti visszafejlesztések miatt jelenleg ott tartanak, hogy három megyére kiterjedően nincs kifejezett gyermekpszichiátria. A szigetvári kórházban viszont van gyermekpszichiátriai szakrendelés.
A probléma nagy és akut: egy magatartászavaros kisgyereket ugyanis nem lehet Nagydobszáról Pécsre hordani terápiára, így az ilyen gyerekek rendre elkallódtak. Ma már el tudják őket hozni Szigetvárra, ahol rendben lefolytatják a kezelésüket. Persze ez még mindig nem az ideális megoldás, de legalább ezekből a fiatalokból nem lesz felnőtt pszichiátriai páciens, ahogy eddig.
Háromszáz ággyal, huszonhárom szakember dolgozott az intézetben a kilencvenes évek közepéig – most öten vannak, 112 ágyra. A hangsúly a terápián van.
Ha valaki mentálisan megbetegszik, az hatalmas krízis és embert próbáló családi tragédia. Amikor egy 18 éves, frissen érettségizett fiú egyik pillanatról a másikra elkezd hallucinálni és elveszti a kapcsolatát a külvilággal, az szinte nagyobb sokk a családra nézve, mint ha azt közlik velük, hogy leukémiás a gyerek. Korábban az ilyen betegek lassan leépültek, végül pedig, általában egy szociális intézményben – meghaltak.
Ma már hála Istennek más a helyzet, legalábbis Szigetváron. A kezelést korán kezdik, hogy minél kisebb személyiségi szintű változás történjen. Kisebb-nagyobb csodákat tesznek az osztályon - van egy módszerük, amit ma már több helyütt átvettek és világszerte hivatkozzák: ez a szigetvári gyakorlat. Ebben az alapszabály, hogy nem adják fel. Alapvetés az is, hogy például a család visszakapja a huszonéves gyönyörű gyerekét, és a társadalom értékes tagja maradjon.
A szigetvári pszichiátrián a betegek három hónap vagy fél év alatt épülnek fel, gyógyszeres és pszichoterápiás segítséggel. A családot is a beteg részeként kezelik, hiszen többnyire az is sérült.
Az osztályon kezdetektől működik munkarehabilitációs program. A foglalkoztató-műhelyek közt van játékgyár, könyvkötészet, varroda, gyöngyfűzés, gyertyaöntés is.
Szigetváron a felépülésben hisznek, a beteget nem elég csak meggyógyítani. Hazabocsátás után is gondozzák őket. Sokan azonban a betegségük miatt egyszerűen kiesnek a családból, mindenki el van tőlük borzadva. Ők azok, akik valamiért nem jutottak időben ellátáshoz. Behozzák őket, és soha többé egy fia hozzátartozót sem látni... A szigetvári szakemberek képesek ezekből a betegekből is újra „embert faragni” - a kezeléseket követően úgynevezett védett albérletbe helyezik őket a szigetvári pszichiátriáról, onnan járnak be az osztályra addig, ameddig még szükséges. Ez, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár által kiemelten kezelt és finanszírozott szigetvári módszer ugyanis számszerűsíthetően is hasznos.
Amikor valaki bekerül egy elmeszociális programba – ami gyakorlatilag számára a végállomás –, akkor havonta hozzávetőleg 500 ezer forintjába kerül az államnak. Azaz meg kell előzni, hogy odajusson. Az albérletben a javarészben már gyógyult beteg, ellenőrzött körülmények között, de képes az önellátásra, dolgozik, fizeti a rezsit és az albérletet, megbecsült, tisztességes tagja lesz a társadalomnak. Közösségi gondozók kísérik az útját – ez már szociális finanszírozásban történik.
Szintén szigetvári sajátosság egyébként, ahogy a szociális ellátórendszer ráépül az osztályos tevékenységre. És mondani sem kell, hogy mennyivel szebb élete van így a betegnek, mint annak, aki valahol egy elmeszociális otthonban él.
SZH/Király Erika (X) – Fotó: Mészáros József